(a Sodalitium – Buon Consiglio 33. számából, 2015. április)
A „lelkipásztorkodás” szó mára – visszaélésszerűen – a lazaság és az engedékenység szinonimájává vált. A „pásztorkodás” azt jelentené, hogy rossz pásztornak kell lenni, aki teljesen szabadon hagyja a nyájat, hogy akár el is tévedjen, és felfalja a farkas. A valódi és hiteles pásztor ezzel szemben nem mulasztja el figyelmeztetni a lelkeket a veszélyekre és tévedésekre, különösen erkölcsi kérdésekben és konkrét ügyekben. Az évek során rájöttünk, hogy még a jó hívők is, akik szavakban és jó szándékkal hívek akarnak lenni a keresztény erkölcshöz, fokozatosan, szinte ozmózis útján átveszik az őket körülvevő világ szellemét. A világ szelleme soha nem volt Jézus Krisztus szelleme, és fordítva; manapság pedig ez még inkább így van. Használjuk ki tehát a Buon Consiglio által kínált teret, hogy néhány jó tanácsot adjunk olvasóinknak: miképp tartsák meg Krisztus szellemét, ne pedig a világét.
HÁZASSÁG ÉS CSALÁD
Gyerünk, költözzünk össze! Az egyházi házasságok száma csökken – sőt elapad. Ez azonban nem jár az úgynevezett polgári házasságok számának növekedésével. Mindennek oka az, hogy jelenleg éppen magának a házasságnak eszméjét, minden emberi társadalom alapját és természetes talpkövét támadják. Így valójában az együttélés egyfajta divat. Fiataljaink a házasságkötés előtt, vagy anélkül, hogy házasságot terveznének, úgy döntenek, hogy „együtt élnek”. Természetesen szüleik engedélyével, akik akarva vagy akaratlanul elfogadják a kész tényt, biztosítják a szükséges anyagi eszközöket és befogadják az ágyasokat a „családba”. A szülők és a gyermekek így rombolják le a család és a házasság eszméjét; az együttélésből (talán) születő gyermekek nem lehetnek bizonyosak afelől, hogy szüleik örökre velük maradnak. Figyeljük meg, milyen jól figyel az ördög saját érdekeire: az élettársak, akiknek el kellene válniuk, gyakran kitartóan együtt maradnak; amint viszont összeházasodnak, rögtön elválnak! Magától értetődik (vajon tényleg?), hogy a gyóntató nem adhat feloldozást az élettársaknak, még ha házasságot is terveznek, ha előbb nem költöznek külön.
Házasságkötésről… a városházán. Az úgynevezett „polgári” házasság a forradalom találmánya: a protestantizmusból származik, amely számára a házasság tisztán polgári ügy, és a francia forradalomból, amely tagadja Istent. És mégis, elborzadva látjuk, hogy egyes katolikusok, még gyakorló katolikusok is, a városházán „házasodnak”, a polgármester vagy egy képviselő előtt, különösen egy előző (és egyedül valódi) házasság kudarca esetén. Az ilyen polgári „házasság” a megkeresztelt katolikus számára teljesen érvénytelen. Még ennél is több: a gyakorlatban az illető nyilvánosan és hivatalosan megsérti az egyház törvényét és – a válás utáni újraházasodás esetében – Isten törvényét. Elismeri, sőt él a szabadkőművesség által óhajtott „törvénnyel”, hogy szembeszálljon Istennel és az Egyházzal. A már házasok esetében tagadja a házasság felbonthatatlanságát. Hihetetlen, hogy még buzgó katolikusok is hozzászoktak a gonoszsághoz: gátlástalanul részt vesznek ezeken a szertartásokon, ünneplik „a menyasszonyt és a vőlegényt”, tanúként működnek közre… Talán félnek attól, hogy megbántanak valakit? Talán. Arra viszont senki sem gondol, hogy Istent bántják meg?
Különélés, válás. Ha valaki katolikus, hiszi, hogy a házasság felbonthatatlan (ez egyébként természetes igazság, amelyet Krisztus megerősített). Ne beszéljünk persze a modernistákról, akik a következő zsinatra várnak, hátha az megváltoztatja Isten törvényét. Nem vált-e azonban még közöttünk is szokássá, hogy az államtól (a világi államtól, Isten és az Egyház ellenségétől) nemcsak a különélés, hanem akár a házastárstól való válás ítéletét is kérjük? Sokan erre azt mondják: egy efféle ítélet csak polgári jogkövetkezménnyel bír, és nem áll szándékukban új (érvénytelen) házasságot kötni. Legyen. Ha azonban a törvényesen szükséges polgári jogkövetkezményeket más módon is el lehet érni, hogyan merészel valaki egy istentelen, keresztényellenes és botrányos törvényhez folyamodni, hogy felbontottnak nyilvánítsa azt, amit Isten összekötött?
„Katolikus” válás. A legprogresszívebbek javasolták, hogy a katolikusok számára engedélyezzék az új házasságok megkötését, még akkor is, ha már házasok. A konzervatívok nemet mondtak, elég lenne a házasság érvénytelenségének könnyebbé tétele. Könnyebbé? A Wojtyla-féle kódex szerinti új semmisségi okokkal (a hírhedt pszichológiai éretlenség) alig van olyan házasság, amelyet ne nyilvánítanának semmisnek, ha meghiúsul. Legalább a haladóbbak vannak annyira őszinték, hogy nevén nevezik a dolgot: a válást válásnak hívják.
Család, anarchia. A család egy társaság, és mint minden más társaságban, az egységet a tekintélynek kell biztosítania. A családban ez Isten tekintélye az emberek felett, a férjé a feleség felett, a szülőké a gyermekek felett. Ahogy azonban a társadalomban, úgy a családban is a tekintély vagy erőtlen, vagy lemondó. A szülők félnek bármit is ráerőltetni gyermekeikre. A nők – akik egykor a család pillére és támasza voltak – gyakran megalázottnak tartják magukat a feleség- és anya szerepkörük miatt. Olvassuk el újra az Efézusiakhoz írt levél 5. és 6. fejezetét.
Tegnapi és mai pogányság. „Ezért Isten átadta őket szívük vágya szerint a tisztátalanságnak, hogy maguk becstelenítsék meg testüket, mint olyanok, akik elcserélték az Isten igazságát hazugságra és inkább tisztelték és szolgálták a teremtményt, mint a Teremtőt, aki áldott mindörökké, Amen. Ezért az Isten átadta őket meggyalázó szenvedélyeiknek. Asszonyaik ugyanis elcserélték a természet szerint való szokást azzal, amely a természet ellen van. Hasonlóképpen a férfiak is, elhagyván a természet szerint való élést az asszonnyal, egymás iránt gerjedtek vágyra, férfiak férfiakon ocsányságot műveltek és elvették megtévedésüknek megfelelő bérét. S valamint ők nem voltak azon, hogy ragaszkodjanak az Isten ismeretéhez, úgy az Isten is ráhagyta őket romlott értelmükre, hadd cselekedjék azt, ami nem való, őket, akik telve vannak minden igaztalansággal, paráznasággal, kapzsisággal, romlottsággal, telve irigységgel, gyilkossággal, viszálykodással, ármánykodással, gonoszlelkűséggel, akik árulkodók, rágalmazók, az Isten előtt gyűlöletesek, gyalázkodók, kevélyek, kérkedők, fortélyos gazok, szülők iránt engedetlenek, oktalanok, megbízhatatlanok, szívtelenek, szószegők, könyörtelenek, ők, akik jóllehet megismerték az Isten törvényét, nem ismerték el, hogy akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra és nemcsak, akik tesznek ilyeneket, hanem azok is, akik a cselekvőkkel egyetértenek.” (Róm 1,24-32)
Keresztség. Az Egyház parancsa, hogy a katolikus szülők gyermekeiket „quamprimum”, a lehető leghamarabb kereszteltessék meg. Valamikor a gyermeket még születése napján vagy az azt követő napon megkeresztelték. A neomodernizmus, amely számára a keresztség nem szükséges az üdvösséghez, ma már szokássá tette, hogy a szentség felvételét egy vagy akár több hónappal is elhalasztják. Sokan már meg sem kereszteltetik gyermekeiket, azzal az ürüggyel, hogy majd ha felnő, eldönti ő (közben a szülők már döntöttek, hogy megfosztják a kegyelmi élettől és a keresztény neveléstől! Azt ezzel szemben nem várják meg, hogy ő döntse el, táplálkozik-e, gondoskodik-e magáról, iskolába jár-e…). Sajnos még közöttünk is terjed az a rossz szokás, hogy a keresztelést hetekkel vagy akár egy hónappal, sőt néha még tovább is halogatják. Persze a pap már nem a mi illetékes plébánosunk, aki közel lakik az otthonunkhoz; de a szentségről „quamprimum”, minél hamarabb lehet és kell is gondoskodni.
OKTATÁSÜGY, HALÁL, SZABADKŐMŰVESSÉG
Világi iskola. Egy észrevétel. A legtöbb szülő kudarcot vall: keresztény módon nevelt gyermekeik elhagyják a hitet. Miért? Az okok sokfélék. Ezek között kétségtelenül egyik az iskola problémája. Nem véletlen, hogy a szabadkőművesség mindig is a „világi” (azaz ateista) oktatás megvalósulásáért dolgozott. A hajdani szekuláris iskola száműzte ugyan Istent az iskolából, de legalább még belénk nevelte – ahogyan ez Isten száműzésével ez lehetséges – a család, haza tiszteletét, egyfajta természetes erkölcsöt. A mai oktatás már nem is titkolja céljait. Nemcsak Istent zárják ki, nemcsak a vallást, a hitet és az egyházat becsmérlik, hanem már a természetes erkölcsöt is nyíltan ellenzik: a józan ész, a ráció elveszett. A szülők nem maradhatnak tétlenek. Ahol ez lehetséges, katolikus iskolákat kell újraalapítani (mivel a modernista iskolák nem érdemlik meg ezt a nevet). Ahol ez nem lehetséges, ott tiltakoznunk kell, és mindenekelőtt nem szabad természetesnek vennünk, hogy gyermekeink majd megtartják a hitet. Hogyan is tehetnék ezt, ha állandóan agymosásban részesülnek? Informálódjanak a szülők, informáljanak, formálják gyermekeiket, ellensúlyozzanak, korrepetáljanak. A gyerekek pedig hitükre legyenek büszkék, ne pedig szégyelljék.
Világi halál. Egyre inkább terjed a holttestek hamvasztásának gyakorlata, hála „boldog”(!) VI. Pálnak. Íme az olasz szabadkőművesség programja 1874-ből: „Az olasz szabadkőművesség – kívánva, hogy a temetők kizárólag polgáriak legyenek, hit és rítusok megkülönböztetése nélkül… – javasolja: a hamvasztás használatának előmozdítását a községekben, a temetés helyettesítésére. Ezért ajánlja ezt az elgondolást minden műhelynek, minden egyes testvérnek tanulmányozásra mint olyan rendszernek, amely alkalmas e cél óvatos, higiénikus és olcsó módon történő elérésére. A szabadkőművesek és családtagjaik hamvait tartalmazó urnákat így a templomokban vagy azok közelében, mint egy családi temetkezési helyen lehetne összegyűjteni” (La morte laica, Scriptorium, Torino, 1998, 188. o.). Jelenleg a törvény lehetővé teszi, hogy a hamvakat hazavigyék, és a katolikusok sem haboznak ezt megtenni!
Halottakért mondott mise. A jó katolikus szokás, hogy a halottakért és az élők lelki és világi szükségleteiért miséket celebrálnak, egyre inkább elvész a fiatalabb generációk körében. Ne feledjük, hogy lehet szentmisét mondatni a halál évfordulóin; novemberben az elhunytakért; az élőkért betegség, vizsgák, munka, megtérés és minden erkölcsileg jó szándék esetén. A szentmise értéke felbecsülhetetlen, nem is találhatnánk nála hatékonyabb imát és közbenjárást; Port Maurice-i Szent Lénárd helyesen mondja: „könnyebb a világnak a Nap nélkül fennállni, mint szentmise nélkül”. A szentmisére való felajánlás egyben a jótékonyság nagyon régi eredetű műve is, amely lehetővé teszi a papság eltartását Szent Pál szavai szerint: „Nem tudjátok-e, hogy akik a szentélyben munkálkodnak, a szentélyből valókat eszik? és akik az oltárnak szolgálnak, az oltárral együtt részesednek? Épp így rendelte az Úr azoknak is, akik az evangéliumot hirdetik, hogy az evangéliumból éljenek.” (1Kor 9,13-14).
VÉGKÖVETKEZTETÉS
Íme Alberto Lemmi szabadkőművesség nagymester tanulságos programja 1885-ből: „Ahol nyíltan és a szabadgondolkodás fegyvereivel lehet háborút vívni, ott bátran vívják, temetésekkel, esküvőkkel, tisztán és kizárólag polgári keresztelőkkel; a hamvasztó lángjaival, nyíltan világi iskolákkal, antiklerikális körökkel és egyesületekkel, bátor és harcias sajtóval, egyszóval a modern haladás és szabadgondolkodás minden érvével, egészen a tiszta deizmusig, materializmusig és tudományos ateizmusig. Ahol tehát a lelkek ingadozóbbak, lelkiismeretesebbek, a tudomány kevésbé elterjedt, és a gondolkodás még mindig a régi katolikus, vagy legalábbis keresztény hagyományok béklyóihoz van kötve, ott a pappal való harc körültekintéssel lehetséges, az egyházi babonaságok leleplezésével, ellentmondások megvilágítása útján magával az evangéliummal és a legtisztább keresztény hagyománnyal. E helyeken mindennél fontosabb, hogy befolyást szerezzenek a köz- és magánügyek igazgatásában, ellensúlyozandó a klérus túlsúlyát, idővel, türelemmel megtörve hatalmukat. A módszerbeli különbség megléte arra utal, hogy nagy elvi és gyakorlati szabadságot kell hagyni a különböző műhelyeknek, amelyeknek a környezetükhöz alkalmazkodva kell működniük” (La morte laica, 239. o.).
