Az okosság („auriga virtutum” (az erények kocsisa), amennyiben irányítja a többi sarkalatos erényt) arra késztet minket, hogy a célnak megfelelő eszközöket válasszuk: okosság nélkül nincs más erény sem, és nem érhetjük el azt a – mégoly kiváló – célt sem, amelyet magunk elé tűztünk.
A közelmúltban különböző csoportok a katolikus Hagyományhoz hű hívők felé olyan bejelentéseket tettek, amelyek számunkra rendkívül meggondolatlannak tűnnek. Igaz, hogy e bejelentések újak, de lényegében korábbról ismert helyzeteket ismételnek. Számos hívő fordult Intézetünkhöz, hogy nyilvánítsunk véleményt ebben a kérdésben. Nem teszünk mást, mint megerősítjük, amit kezdettől fogva hangoztattunk – ez azonban ismeretlen lehet mindazok számára, akik csak a közelmúltban kerültek velünk kapcsolatba.
Utalunk egyrészt a Szent X. Piusz Testvériség által bejelentett új püspökszentelésekre, amelyekre nem az úgynevezett (a Szentszéktől kapott) római megbízás birtokában (mandatum romanum) kerül sor, hanem éppen az Apostoli Széket elfoglalók ismételt és kifejezett tilalma ellenére. Szólunk másrészről „szedevakantista” püspökök különböző kezdeményezéseiről, amelyek célja egy „tökéletlen zsinat” összehívása (tökéletlen, mert pápa távollétében kerül megrendezésre), azzal a céllal, hogy – saját szemszögükből – egy „pápát” válasszanak. Az első említett bejelentés már időpontot is megjelöl az eseményre: július 1-jén kerül sor négy püspök szentelésére , míg a második csupán megalapozza ezt az „általános zsinatot” vagy „konklávét” – ki melyik kifejezést részesíti előnyben.
A tisztánlátás kedvéért szögezzük le rögtön: a Jótanács Anyja Intézet mindkét kezdeményezést teljes mértékben elutasítja, ahogyan azt egyébként a múltban is tette hasonló kezdeményezések esetében (egyrészt például Lefebvre püspök 1988-as püspökszentelése – vö. 1988 júliusi nyilatkozatunkkal; továbbá Williamson püspök püspökszentelései – vö. 2015. március 20-i közleményünkkel; valamint a különféle szedevakantista álkonklávék, mint az 1994-es assisi).
Szükségállapot az Egyház jelenlegi helyzetében
Intézetünk elismeri, hogy az Egyház jelenlegi helyzetében szükségállapot áll fenn. Legkésőbb 1965. december 7. óta a II. Vatikáni Zsinat határozatainak „kihirdetésével”, majd az azt követő reformokkal (liturgikus reform, új kánonjogi kódex) az Apostoli Széket jogilag olyan személy foglalja el (materiális értelemben véve mint „pápa”), aki nem rendelkezik a pápaság formális jellemzőjével, azaz Krisztus részéről a „vele-lét” jelenségével, és ezért (formális értelemben) nem pápa. Az Egyház nem a rendezett állapotban van, hanem a fennhatóság hiányának állapotában. Ebben a kontextusban a Krisztus által az Egyházra bízott Missziónak (Missio) feltétlenül folytatódnia kell, különösen a Szentmise bemutatása és a szentségek kiszolgáltatása által, Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére. Ezért – minden ezzel járó kellemetlenség ellenére – nem ellenezzük püspökök szentelését akár római megbízás nélkül is (amelyet a fennhatóság hiánya miatt lehetetlen megszerezni). E püspököknek joghatóságuk nincs (amely a pápától származik), de bírják az egyházi rend szentségének teljességét az egyházi rend és a bérmálás szentségének kiszolgáltatásához.
A Szent X. Piusz Testvériség tanítását tekintve létezik-e ez a szükségállapot?
A Szent X. Piusz Testvériség erre igennel válaszol. Valójában azonban nem látszik, hogyan tudná mindezt alátámasztani. A Szent X. Piusz Testvériség szerint (ez a tagság feltétele!) minden „pápa”, aki a zsinattól a mai napig betöltötte a péteri Széket, törvényes pápa; illetve az új rítus szerinti mise és szentségek is érvényesek. Ebből következik:
hogy az Egyházat ma is Péter törvényes utódja, Krisztus helytartója vezeti, aki a tévedhetetlenség karizmájával rendelkezik, és joghatósággal bír minden egyes hívő felett a hit, erkölcs és fegyelem terén;
hogy mintegy 5 000 püspök vezeti ővele közösségben a különböző egyházmegyéket, akiket a Testvériség papjai a mise kánonjában XIV. Leó „pápával” együtt püspökként említenek; a múltban pedig két – új rítus szerint szentelt – püspököt is püspökként fogadtak be, hogy a Testvériség házaiban mint püspök éljenek;
hogy a világszerte celebrált mise-rítus (beleértve a Novus Ordót is) érvényes, ahogyan érvényesek a püspök- és papszentelések, illetve a szentségi feloldozások is: a világ minden táján az Egyházat törvényes pásztorok vezetik, és érvényes szentségek szentelik meg;
hogy XVI. Benedek „legfelsőbb főpap” visszavonta a Lefebvre püspök által szentelt püspökökre kimondott kiközösítést, míg Ferenc „pápa” a Testvériség papjainak megadta a gyóntatásnak, a házasságok megáldásának, valamint az elsőfokú egyházi bírósági eljárás lefolytatásának jogát. Igen gyakran befogadják őket katolikus templomokba, sőt néhányat közülük meg is kapnak, ami a gyakorlatban lehetővé teszi számukra, hogy – kérésüknek megfelelően – „megéljék a Hagyományt”;
hogy számos, a hagyományos misekönyv szerint misét celebráló intézetet a Szentszék kánonjogilag elismert, és tagjaikat olyan püspökök szenteltek fel, akiket a Testvériség is érvényesen felszenteltnek ismer el, így ők a jövőben valószínűleg a Testvériség papjait is felszentelhetnék, ha a Testvériség ezt igényelné;
végül, hogy ha a Testvériség a szentelésekhez olyan püspökökhöz kívánna fordulni, akiket kizárólag a régi rítus szerint szenteltek fel (és vajon miért teszi ezt, ha az új rítus szerinti szentelést érvényesnek tekinti?), akkor mára már számtalan (sőt túlságosan is sok) püspök van, akiket az úgynevezett Hagyományban szenteltek fel. Közülük egyesek (a Williamson püspök által szenteltek, akit viszont Lefebvre püspök szentelt a Testvériségben) XIV. Leó legitimitását és az új rítusok érvényességét illetően ugyanazon álláspontot képviselik, mint a Testvériség…
A Szent X. Piusz Testvériség kijelenti, hogy a „szükségállapot” kényszeríti arra, hogy négy új püspököt szenteljen nem egyszerűen római megbízás nélkül, hanem egyenesen a „pápa” kifejezett akaratával ellentétben; ez a szükség azonban kizárólag a Testvériség szükséglete, és nem – ahogyan állítják – az Egyházé.
Skizmatikus jellegű cselekedet
Mindezen összefüggésben a Szent X. Piusz Testvériség a római megbízás nélküli négy új püspök szentelése skizmatikus jellegű cselekedet:
először is és objektív értelemben, mert Prevost-XIV. Leóval közösségben történt, részt vévén az ő „feji szakadásában” (schisma capitalis);
másodszor pedig és szubjektív szempontból, mivel súlyos – kiközösítéssel büntetett – engedetlenségről van szó aziránt, akit ők (bár tévesen) Krisztus helytartójának ismernek el. A Szent X. Piusz Testvériség elöljárója engedélyt kért XIV. Leótól és Fernandez „bíborostól”, a Hittani Dikasztérium (!) prefektusától a négy püspök szentelésére, akiknek aktáit is benyújtották. Nem lehet egyfelől engedélyt kérni – ezáltal elismerve annak a fennhatóságát, akitől kérik –, aztán pedig figyelmen kívül hagyni az elutasítást.
Egyes „szedevakantista” püspökök által szorgalmazott tökéletlen általános ál-zsinat
Ez ismét nem újdonság. Már Carmona és Zamora püspökök 1981. októberi szentelése előtt úgy vélte néhány hívő, pap és aztán néhány„szedevakantista” püspök, hogy egyfelől az Apostoli Szék (totálisan) üres (jellemzően 1958 óta), másfelől pedig, hogy szükséges volt és szükséges, hogy nekifogjanak egy pápaválasztásnak. Ezt az irányzatot általában „konklávizmus” néven emlegetik. A legtöbb esetben e szándék elvi síkon maradt, nem volt gyakorlati eredménye, néha azonban ellenpápák megválasztásában öltött testet. A „legkomolyabb”, de nem egyetlen eset a már említett assisi „konklávé” volt, amely 1994-ben egy úgynevezett II. Linust választott meg. Nem foglalkoznánk e témával, ha nem zajlana intenzív propaganda egy új „konklávé” – vagy inkább, kardinálisok hiányában, egy „tökéletlen általános zsinat” témájában, e célra (tehát pápaválasztásra) összehívva a „szedevakantista” katolikus püspököket.
Ami minket illet, soha nem követtük ezt az utat, amely szakadáshoz (hogy ne mondjuk, komédiához) vezet. Azon elvhez ragaszkodunk, hogy csak az, akinek (jogilag) megvan a hatalma a Székhely üressé nyilvánítására, gondoskodhat azután e Székhely betöltéséről (provisio). Továbbá csak a megyéspüspököknek és a helyi ordináriusoknak van joguk részt venni zsinaton, míg a címzetes püspököknek csak abban az esetben, ha a pápa meghívja őket, mivel joghatóságuk nincs. A püspökök, akiket a Szék (formális) üresedése miatti szükséghelyzetben szenteltek fel, nem megyéspüspökök és nem is címzetesek (egyébként a címzetes püspököket római megbízással szentelik). Ezért nincs joguk a Széket jogilag üresnek nyilvánítani, zsinaton részt venni – még ha a mondott zsinat „tökéletlen” is (azaz nem a pápa által összehívott) –, még kevésbé van joguk pápválasztáshoz. Ehhez vegyük hozzá, hogy a választók státuszának és számának bizonyosnak kell lennie, míg ezeket a püspököket – az egyházi fennhatóság kinevezése nélkül – bármilyen kritérium nélkül fel lehet szentelni és nem tudjuk hitelesen megállapítani, hogy ki van megengedetten szentelve és ki nem. Reméljük tehát, hogy a „zsinat” tervei tervek maradnak, nem valósulnak meg; ellenkező esetben természetesen egy esetleges megválasztottat nem fogunk valódi pápaként elismerni, és nem szolgáltatjuk ki a szentségeket azoknak, akik vele majd közösségben állnak.
Összegzésképpen
A terjedő modernista eretnekséget nem lehet meggondolatlan, szakadár megoldásokkal leküzdeni. Az Intézet – elkerülve mindkét buktatót – Guérard des Lauriers püspök úgynevezett Cassiciacum-tézisének bölcs álláspontját követi.
Tweet